vércsoportok – száznál is több – Karl Landsteiner osztrák orvospro­fesszor már 1901-ben felfedezte a vércsoportokat (A, B, AB és 0), amelyekről jóval később a genetika bebizonyította, hogy a vörösvérsejtek felszínén lévő »azonosító« fehérjék, antigének határozzák meg. Ezen kívül az emberek 85 %-ának ún. D-antigénjei is vannak. Őket a Rhesus majomban található hason­ló vörösvérsejt-antigén nyomán Rh-pozitívnak, a maradék 15 %, ilyen antigén­nel nem rendelkezőt pedig Rh-negatívak nevezték el. Az Rh-összeférhetetlenség az újszülöttekben okozhat problémát, ami az Rh negatív nőknek megelőzés­képpen adott ún. anti-D injekcióval (antitesttel) kivédhető. Az elmúlt ötven évben száznál is több olyan felszíni antigént mutattak ki, amelyek transz­plantációval vagy transzfúzióval idegen szervezetbe kerülve, szintén mobili­zálják az immunrendszert, és kilökődési reakciót indítanak el. Közülük első­sorban vérátömlesztésnél kell a Kell-Celano. Lewis, Lutheran, Duffy, MNSs, Kidd, Diego, Vel, Wright antigén-tulajdonságokkal számolni. Ezek megelőzé­sére alapította az Európai Tanács és a holland kormány a Ritka Vércsoportok Nemzetközi Bankját, amely Amszterdamban mélyfagyasztva tárolja a legrit­kább csoportú véreket. Érdekes, de nem igazán megmagyarázott megfigyelés, hogy a vércsoportok (legalábbis statisztikai értelemben) befolyásolják a fer­tőzőképességet. A 0-vércsoportúak a luesz és a malária, az AB-sok kolera el­len védettebbek.