ásítás – Naponta átlagosan tizenötször lélegzünk akkorát, hogy garatunk kb. 6 másodpercig a négyszeresére tágul. Már az ókorban is tudták, hogy a tüdő­ből így űzetik ki a használt, illetve jut be a friss levegő. A levegőtlenség, a fáradtság, de a rossz testtartás vagy a rossz légzéstechnika miatt is csökken­het a vér oxigénszintje, és megnőhet a szén-dioxid-koncentráció. Ez hirtelen levegőfelvételre, azaz ásításra ingerelheti az agyi légzőközpontot. Ásításhoz neurotranszmitterre van szükség: a Parkinson-kórban szenvedő képtelen á­sítani, mert szervezetéből hiányzik a dopamin, a depresszió elleni szereknek viszont mellékhatása lehet az ásítási roham. A reggeli fáradtságnak, ásíto­zásnak az alváskor lelassult anyagcsere és az ébredéskor fellépő átmeneti oxigénhiány az oka. Ilyenkor »nyújtózkodunk« is: megnyújtjuk a rágóizmain­kat. Az ásítás több, mint élettani reakció, különben az alpinisták és a mara­toni futók vég nélkül ásítoznának. Az ásítás egy olyan, nehezen megszakítha­tó ősi reflex, amely állatoknál az udvarlás, a békülés, máskor a stressz leve­zetésének eszköze. Az emberi magzat is ásít, holott nincs szájlégzése. Az ásítás viselkedésforma is, pl. reakció az unalomra; ebben a tekintetben a kommunikáció eszköze. Az empátia miatt olyan »ragadós«: automatikusan át­vesszük ásító szomszédunk mimikáját. Az ősember azért is ásított, hogy a társai átvegyék, és így szinkronizálják a közösség alvásritmusát.