próféta – vallástörténeti, vallásfenomenológiai és teológiai értelemben az istenek és a hívő közösség közötti közvetítés feladatát vállaló, az istenek ne­vében beszélő, azok szavát közvetítő karizmatikus, szent emberek megnevezé­sére használt fogalom. Elsősorban a régi sémi népek vallási világából vannak adataink olyan személyeknek a vallási életben való szerepvállalásáról, akik alkalmilag vagy hivatásszerűen révületbe eső látnokokként vagy a kultusz tanult és hivatalos képviselőiként az istenek rájuk bízott korholó vagy meg­erősítő, vigasztaló vagy tanító üzenetével léptek a nyilvánosság elé. A próféta küldetésének fontos eleme az isteni elhívás, amely révületben, álomban vagy látomásban is történhet, az általa tolmácsolt üzenet pedig tartalmazhat alap­vető, isteni kinyilatkoztatást hordozó tanítást, jövendőmon­dást, szociális, erkölcsi, kultikus vagy akár politikai mondandót is. Különösen nagy szerepre és jelentőségre tett szert a prófétaság intézményesülése a régi zsidóság vallási életében, ahol Isten emberei a monoteizmus teológiájának kiformálá­sában, a szövetség eszméjének és az üdvtörténeti szemléletnek a megfogalma­zásában is meghatározó szerepet játszottak, írásban is lejegyzett jövendölé­seik pedig a Héber Biblia, az Ószövetség fontos részévé váltak. A keresz­ténység saját hitére és voltaképpeni egyetlen prófétájára, Jézus Krisztusra vonatkoztatta a próféták tanítását, az iszlám világában pedig maga Mohamed is ezt a hagyományt követve a próféták pecsétjeként, az isteni kinyilatkoztatás teljességének tolmácsolójaként értelmezte a maga küldetését.