karizmateológiai és vallástudományi fogalom, amely az ember vallásos természetű rendkívüli lelki képességeinek mint kegyelmi adományoknak a megnevezésére szolgál. Összehasonlító vallástörténeti megközelítésben ilyen, az isteni és az emberi világ közötti közvetítésre alkalmassá tevő képességek azoknak a szent embereknek az adományai, akik a a varázslás, a jóslás, a prófétálás révén emberfeletti adottságoknak válnak részesévé. A keresztény hagyomány és az arra épülő teológiai gondolkodás elsősorban a páli levelek néhány helyére és a prófétai hagyomány értelmezésére támaszkodva az ilyen, ember által ki nem érdemelhető, ki nem kényszeríthető és meg nem tanul­ható rendkívüli lelki adományokat Isten Lelke közvetlen, egyes emberekben megmutatkozó munkálkodása eredményének és a gondviselés folyamatos megmutatkozásának tekinti. Az Újszövetség és a korai keresztény hagyomány alapján ilyen rendkívüli, Isten különös kiválasztásán alapuló képesség a böl­csesség, a csodatétel adománya, a szellemek megkülönböztetésének vagy a hívő közösség helyes kormányzásának képessége, a nyelveken értés és nyelveken szólás, a gyógyítás vagy a jövő ismeretének és a vallási elragadtatásnak, a misz­tikus élmény befogadásának és továbbadásának az adottsága. A kereszténység története során számos vita támadt az egyes karizmák és karizmatikus sze­mélyek elfogadása körül; eretnek irányzatok és lelkiségi mozgalmak egész sora szerveződött ezen adományok és birtokosaik köré, és a modern keresztény­ségben is találunk karizmatikus, pünkösdi jellegű mozgalmakat.
Összeállította:
Horváth Pál
Utolsó frissítés:
2006. február 13.
© 2006 UNIWORLD–MTA
     
  Kapcsok a világháló felé