Szókratész – sz. Kr. e. 469, h. Kr. e. 399; athéni beszélgető-filozófus, het­venedik életévében a fiatalság megrontása, idegen istenek Athénba hozatala és istentelenség vádjával bíróság elé állítják, halálra ítélik és kivégzik. Kizá­rólag szóbeli munkásságot fejtett ki. Erről Xenophón és Platón beszámolóját ismerjük, közülük filozófiai érdekessége és súlya miatt a Platón ún. korai dialógusaiban található filozófiai gondolatokat szokás Szókratésznak tulajdo­nítani. Ezekben a dialógusokban Szókratész – szemben az ún. Szókratész előtti filozófusok (ezek közé számítjuk kortársait is): a preszókratikusok és a szofisták széles körű, majdhogynem univerzalisztikus megismerési program­jával – sajátos módszerével az emberi életvitel problémáit vitatja meg alkalmi beszélgetőpartnereivel. Ezen vizsgálódások során rendszeresen kiderül, hogy az erkölcsi erény egységes és oszthatatlan egészet alkot. Aki valamelyik erénnyel rendelkezik, az nem lehet a többi erénynek híjával. Ezt az garantál­ja, hogy az erények valójában az etikai kérdésekre vonatkozó szilárd és meg­alapozott ismeretek: az erény valójában tudás. Ennek az etikai intellektualiz­musnak a következményeképpen nem lehetséges, hogy valaki akarata ellené­re vétkezzen: aki rendelkezik az adott helyzetre vonatkozó releváns tudással, az ennek értelmében erényes is, az pedig lehetetlen, hogy valaki, miközben birtokában van annak, ami őt erényessé teszi, ne legyen erényes, és ne cse­lekedjék erényesen. Ezek a tézisek rendre igaznak bizonyulnak, Szókratész mégsem állíthatja, hogy tudással rendelkezne velük kapcsolatban. Szókra­tész ugyanis nincs birtokában olyan átfogó és megvilágító erejű ismeretrend­szernek, amely ezen állítások igazságát szavatolná. Noha sohasem cáfolód­nak meg, mindig további vizsgálat, további viták lefolytatása szükséges ah­hoz, hogy újra és újra megbizonyosodjunk arról, hogy még az adott újabb helyzetben sem lehet elvetni ezen téziseket.