pozitivizmus – a modern filozófia egyik időről időre meg-megújuló irányzata, melynek elveit alapul véve számos tudományágban (irodalomtudomány, törté­nettudomány, szociológia) azonos nevű, módszertani alapon szerveződő tudo­mányos iskolák jöttek létre. A 'pozitív' jelzőt tudománymódszertani értelem­ben először August Comte alkalmazta A pozitív filozófia tanfolyama (1830–1835) című művében. Az első átfogó pozitivista ismeretfilozófiai munka James Mill Az emberi elme jelenségeinek elemzése (1829) című műve volt, amelyben Jeremy Bentham utilitarista társadalomfilozófiáját kívánta ismeretelméleti megala­pozással ellátni, s eközben megfogalmazta a pozitivizmus alapelveit. Eszerint az elme számára a megismerésben kizárólag az érzetek által közvetített té­nyek adottak, ezeket az elme a megismerés folyamatában rendszerbe foglalja, mely rendszer csak mintegy járulékosan adódik a tényekhez mint ismerete­ink egyedüli szilárd, állandó elemeihez. A 19. századi, klasszikus pozitiviz­mus legnagyobb hatású képviselője John Stuart Mill volt, aki az induktív lo­gikával kiegészített pozitivista ismeretfilozófiát (A deduktív és induktív logika rendszere, 1844) liberális társadalomfilozófiával (A szabadságról, 1859) ötvöz­te. A 19–20. század fordulóján a korabeli konvencionalizmussal párhuzamosan Ernst Mach hozott létre pozitivista tudomány- és ismeretfilozófiai rendszert. A 20. század első felében a pozitivizmus ismét megújult formában mint logi­kai pozitivizmus lépett fel, mely a továbbiakban a mai analitikus filozófia ki­indulópontjává vált.