»weimarizálódás« – Németország 1919–1933 közötti korszakára utaló ki­fe­je­zés, amellyel egy demokratikus, parlamenti-jogállami rendszer válságba ke­rü­lé­sé­nek, fokozatos működésképtelenné válásának, felbomlásának és végül diktatórikus rendszerré történő átalakulásának folyamatát jelölik. Az 1918 novemberi forradalmat követően II. Vilmos német császár lemond a trónról, és kikiáltják a köztársaságot, amelynek alkotmányát az 1919 februárjában Weimarban összeülő nemzetgyűlés fogadja el. Az új intézményrendszert azonban súlyos kihívások érik: a hatalmas háborús jóvátételi kötele­zett­sé­gek, a gazdasági világválság (ennek következtében a társadalom nagy tö­me­gei­nek elszegényedése), külpolitikai gondok (a Ruhr-vidék francia–belga meg­szál­lása), a jobb- és baloldali szélsőséges mozgalmak megerősödése, ro­ham­csa­pa­tok utcai jelenléte, politikai gyilkosságok, s mindezek nyomán a köz­tár­sa­sá­gi államforma társadalmi elfogadottságának folyamatos és nagymértékű csökkenése. Az egymást váltó kormányok egyre többször kényszerülnek az al­kot­má­nyos, de parlamenten kívüli eszközt, az elnöki szükségrendeletek jog­in­tézményét használni. A folyamat azzal zárult, hogy 1933. január 30-án Hin­den­burg köztársasági elnök a még demokratikus választásokon győztes nem­zetiszocialisták vezérét, Adolf Hitlert bízta meg kormányalakítással.